Romhányi József: Szamárfül
© 1983
Tartalomjegyzék
EGY KÖLTŐI VÉNÁTÓL JÓL BECSÍPETT BOLHA
ÖNÉLETRAJZ-REGÉNYÉT NEKEM MONDTA TOLLBA
PARAINESIS, MELYET EGY LÉGY INTÉZ LEENDŐ FIÁHOZ
A MAJOM BÚCSÚBESZÉDE TÁRSAIHOZ EMBERRÉ VÁLÁSA ALKALMÁBÓL
INTERJÚ A FARKASSAL, AKI ÁLLÍTÓLAG MEGETTE PIROSKÁT
EGY BOLDOGTALAN SÜNNEK PANASZAI
MESE A SZÁMOLNI TUDÓ OROSZLÁNRÓL
EGY KOS PÁRBESZÉDE A VISSZHANGGAL
HAT BETŰ ETŰD SZÍNIISKOLÁSOKNAK
A tudós
bagolyné tojt egy kis utódot,
de az nem lett
okos, sőt inkább ütődött.
Atyja a
nagyhírű egyetemi dékán
sokat
bosszankodott lüke ivadékán.
Hosszan
unszolta:
- Magolj,
fiam bagoly!
Hiába
korholta, intette,
kölkét ez csak
untatta.
Utálta az
egyetemet,
órák alatt
legyet evett.
Nem csoda hát,
hogy a halálmadár-vizsgán
csak ücsörgött
és pislogott pislán.
- Huss!
Rivallt rá az
elnök akadémikus.
- Szálljon egy
házra,
és borítsa
gyászba!
- Jó! - mondta
a buta bagoly, holott
azt sem tudta,
miből lesz a halott.
Rászállott a
legelső viskóra,
és ott
csücsült bóbiskolva.
Jobbat nem
talál, ki mindent végigpásztáz,
mert ez volt a
temetői gyászház.
Így lett a
nagyerdő legostobább baglya,
a Huhogányos
Akadémia tagja.
Felmordult a
medve a sok rossz mackóvers hallatán:
- Ez mind
kontár! Sarlatán!
Mit gügyögnek,
locsognak
szerencsétlen
bocsoknak!
Oly negédes
némelyik,
hogy már
szinte émelyít!
Te szent
múzsa, irgalmazz,
milyen ócska
rímhalmaz!
Minden sorvég
szinte önként adódik.
Majd én írok
igazit, valódit:
-
Dörmeg-dirmeg a vén medve,
mert ma cudar
ám a hangulata.
Csípi darázs,
marja bolha,
vidor kedve
mitől kerekedne?
Mikor ma a
kasba nézett,
nem talált egy
nyalás csemegét.
Szeder, málna?
- Sehol semmi.
Mit lehetne
akkor vacsorázni?
Hogy ne haljon
szegény éhen,
szundikál majd
egész gyertyaszentelőig.
Kézbe kapta e
verset egy lektor,
aki tanult
némi verstant egykor.
És most újra
letette a vizsgát,
összeírta a
rím-hiánylistát:
Kedve
volna
mézet
enni
télen.
A többit
eldobta.
Bőszült is
miatta.
Ezt viszont
kiadta.
Egy nagyeszű
fóka rámordult a rákra:
- Ne haladjon
hátra,
hisz nem jut
előbbre soha,
kinek vissza
van az oda.
Ám a ráknak,
mi tagadás,
visszásnak
tűnt ez a tanács.
Azt értette
belőle,
szégyenszemre
hátráljon meg előre.
De kevéssel
előbb úgy gondolta aztán,
más kárát
tanulná meg saját hasznán,
hogyha maga
mögött egy célt is kiszabva,
előregázolna
hátra az iszapba.
Viszont azt is
tudta a nyomorult pára,
az ilyesmi nem
megy úgy holnapról mára,
és hogy ne
hagyja a drága időt veszni,
elhatározta,
már tegnap el is kezdi.
Egy görény
felül akart
emelkedni társadalmi körén.
E nagyralátó
terv szerint
feleségül
kérte a nemes hermelint.
De a felsőbb
kasztba
tartozó prémes
kikosarazta.
Talált persze
vigaszt csakhamar a görény:
- Szép hölgy,
de a bűze még nem elég tömény...
EGY KÖLTŐI VÉNÁTÓL JÓL
BECSÍPETT BOLHA
ÖNÉLETRAJZ-REGÉNYÉT
NEKEM MONDTA TOLLBA
Születtem
Dolhán,
egy kutyán,
tizenkettőben,
Gezarol után.
Atyám
paraszti
sorban élt egy lobogós gatyán.
Anyám
egy cipész
vérét kicsikarva,
átment
kisiparba.
Kiskoromban
elláttam már bolhai tisztemet,
s a csípésem
jelentősen viszketett.
Lakókutyám egy
kis pulipintyó,
mint jó
suba betakart,
de többet
akart
ifjúi vágyam
már tavaszra:
átköltöztem
hát egy tágasabb kuvaszra,
mely nemsoká a
plébános ebe lett.
Szemem előtt
tehát már a papi pálya lebegett.
A lelkem
felkészült,
s a tornácon,
hol este a lelkész ült,
magam is
reverendába bújtam.
Ám az új tan
s a jámborság
nem kötött le sokáig.
Meglátam
másnap a szakácsnő bokáit,
fogtam
magam s
kiugrottam.
De csalódtam
benne! Sós volt és lagymatag.
Az örökös
hagymaszag
tönkretette a
gyomrom,
és olyan
testes volt, hogy féltem, agyonnyom.
Nem maradtam
egy estét sem,
megszöktem a
sekrestyésben,
aki velem a
kocsmába tántorgott.
Magához vett a
kántor ott,
s hogy lett
tanyám egy tamár úr nadrágja?
- Ez a kis út
nagy dráma
a kántorné
életében.
Én megértem.
Így kerültem
iskolába,
amit néhány
diákban
tisztességgel
kijártam.
Tanulnom ugyan
csak ritkán akaródzott,
de mivel az
osztály sűrűn vakarózott,
szavamra,
valamit
mégiscsak szívhattam magamba!
Érettségi
vizsgánkon én átmentem.
Az elnökre.
Felnyögve
kaparászott
utánam,
s bár az ízét
utáltam,
mégis, pályám
érdekében
addig benne
éldegéltem,
amíg a rég
áhított
fővárosba
szállított.
Az elnök egy
kis színésznőt szeretett.
Így kaptam
szerepet
az egyik
színpadon.
De nem
szerepeltem soha a színlapon,
mert atyám
tanácsa mindig bennem marad:
"Sohase
engedd kinyomni magad!"
Színésznőm
illatos szoknyáján hintázva
jártam
szinházba.
Az öltözőpad
alatt
én is mindig
jól kicsíptem magamat.
Ám az én
művésznőm, felelőtlen fruska,
ráerőszakolt
egy színikritikusra.
Azt hittem,
vérembe megy most ész, értelem,
de rágós volt,
fanyar, avas és vértelen,
ezért ugrottam
át Önhöz néhány napra
többi
rajongómat inkább megváratva.
Csináljunk
most egyűtt egy jó csípős darabot.
...S ezzel a
bolha jól belém harapott.
Akkorát
csaptam rá, hogy hasadt a paplan.
Hogy ugrott el
mégis? Megfoghatatlan!
Veszítve
karriert, nagy lakomát,
riadtan
menekült az ablakon át.
Tovatünt egy
kóbor eben kutyagolva,
s lett, ami
volt: kutyabolha.
Egy krokodil
elhatározta,
meggyónik,
mielőtt cipővé kárhozna.
S mert volt
bűne elég, sőt némi felesleg,
fohászkodott
nyomban a pápaszemesnek:
- Feloldozást
adj énnekem,
mert vétkeztem
nagypénteken,
felfaltam két
húsos majmot, de őszintén bánom,
...hogy csak
ennyit, mert ült ott még három.
Felszisszent
a sátáni
szent:
- Hármat
elszalasztott?!
Csak kettőt
evett meg?!
Nem kaphat
malasztot,
átkozott
eretnek!
PARAINESIS, MELYET EGY
LÉGY INTÉZ LEENDŐ FIÁHOZ
- Már egy hete
vagy te pete!
Legyen már
belőled légy!
Legyen,
mint minden
legyen,
rajtad is hat
láb
legalább.
Szárnyaid is
legyenek,
a fene egye
meg!
- Mert ha légy
vagy, légy
légy!
- mondta vagy
száz légyöltő
előtt a költő.
Beszédében
tartott egy kis szünetet,
mert a kis
légy éppen akkor született.
Aztán
befejezte atyai intelmét:
- Kerüld el
azt mindenképp,
ami ragacsosan
tapad.
Menj! A mai
naptól magad
szerezd meg az
eledeled.
Legyek ura
legyen veled!
A tanácsok
ellen a kis légy nem lázadt,
de oly
lámpalázat
érzett még a
legelső faláskor,
mit egy
színész is csak nehezen palástol.
Bele is sült
rögtön - mákoskalácsba.
Nem hallgatott
az atyai tanácsra.
A MAJOM BÚCSÚBESZÉDE
TÁRSAIHOZ EMBERRÉ VÁLÁSA ALKALMÁBÓL
Majmim, ki
eleddig testvérim valátok,
fán
csimpaszkodtomban hű társaim valátok,
meghatva álló
ím búcsúzni alátok,
mivel kezdetét
vőn emberré válásom,
sok hasraesés
közt két lábra állásom.
Az kies
barlangban lészen már szállásom.
De bármerre
viszen rangos embrEségem,
testvér-emlékitek
soha meg nem sértem.
Esküre emelem
kezem...
Na mit
csodálkoztok ezen?
Persze! Ezt
mellsőnek nevezik, akik
még oktalan
makik.
Kívánom, teremjen
bőséget sok fátok,
tömje pofátok
gumó, gubacs,
inda.
Nekem jó lesz
majd a velős palacsinta.
Ugye most
csurog a nyálatok,
alsóbbrendű
növényevő állatok?
Meg ne
szenvedjétek a tél kemény fagyát...
néhány
viseltes gatyát
eljuttatok
majd hozzátok,
de nehogy a
fejetekre húzzátok,
idétlen
barmok!
Különben is
mit akartok,
fejlődéstanilag
visszamaradt emlősök?!
Korcsok
vagytok nem ősök!
Meggyalázzátok
a késő utódokat!
Kaktusz bökje
meg az ülőgumótokat!
Mars innen!
Végeztem! Slussz!
Nézze meg a
Pithecanthropus erectus!
Egy tehén
szerelmes lett a szép bikába,
minden vad
bikának legvadabbikába
Vonzalmát
megírta egy marhalevélben
nagyjából
ekképpen:
- Hatalmas
Barom!
Bocsássa meg,
hogy pár sorommal zavarom.
Tudom, mily
elfoglalt, milyen megbecsült Ön,
mégis tollat
ragadott csülköm,
hogy amit a
marhanyelv ebőgni restell,
így adjam
tudtára, Mester!
Ön, ismervén
jól a tehénszív rejtelmét,
tudja, hogy
nem minden a napi tejtermék.
Amíg
szorgalmasan duzzasztom tőgyemet,
gondolatom
egyre Ön körül őgyeleg.
Muú! Minden
bikák közt legelőkelőbb!
Midőn
megláttam a legelő előtt,
elpirultam,
elsápadtam,
vágy
reszketett felsálamba,
s úgy éreztem,
hogy kéj oson
keresztül a
rostélyoson.
Muú, hogy
forrt a vér a szívembe,
hogy tódult a
bélszínembe!
Az a perc, mit
velem Ön tölthet maholnap,
megrázza majd
egész pörköltnekvalómat.
Ám míg Önről
ábrándozom kérődzve,
vad féltés öl
a szívemig férkőzve,
és átjárja ó
mind a kín,
velőscsontom,
mócsingjaim.
Már bánome
merész vágyat,
hisz Ön büszke
tenyészállat,
csupa gőg,
mely után az
egész tehéncsorda bőg.
De ne féljen
Bikaságod!
Ha nem szeret,
félreállok.
Nem fog látni
levert búsnak,
mert beállok
leveshúsnak.
Ám ha mégis
kegyes szívvel veszi ezt a levelet,
s megszánja az
Önért égő tehenet,
válaszoljon
hamar rája.
Üdvözli Önt a
marhája.
Ím a levél.
Ráírva a kelte.
Az úton a
posta előtt le is pecsételte.
De a
postáskisasszony nem vette fel...
INTERJÚ A FARKASSAL,
AKI ÁLLÍTÓLAG MEGETTE PIROSKÁT
Az Új Bárány
riportere felkereste Ordast.
Interjút kér.
Én leközlöm. Olvasd.
- Igaz volna
ama vád,
hogy Ön orvul
elfogyasztott egy egész nyers nagymamát?
- Egy
nagymamát? Egy grammot se!
Ez az egész
csak Grimm-mese!
- Hogy
Piroskát Ön falta fel, talán az is hamis vád?
Nem hagyott
meg belőle mást, csak egy fél pár harisnyát!
- Hogy én őt
ruhástul? Mit ki nem eszeltek!
Én az almát is
hámozva eszem meg.
- Furcsa, hogy
a kunyhóban, hol megevődtek mindketten,
mégis piros
farkaslábnyom díszeleg a parketten.
- Az úgy
történt, hogy ők aznap meghívtak a viskóba.
Nagyon finom
uzsonna volt, szamóca és piskóta,
s mivelhogy én
evés közben állandóan vicsorgok,
a vérveres
szamócalé a pofámból kicsorgott.
-Én úgy
tudtam, Önnél szabály,
hogy csak
friss húsárut zabál.
- Kacsa! Füvet
rágok lomhán legelészve,
zsengét, hogy
gyenge gyomrom megeméssze.
- És meddig
lesz Önnél a juhhús is tiltva?
- Eddig! De
erről már nem írhatsz, te birka!
- Úgy tudja,
ezt nálunk meg sem engedik?
Csaholhatom
reggelig!
Magát rosszul
informálták, azt hiszem,
mert ugatni
szabad nálunk, csak harapni nem.
- Hogy ne
nőjön! Nincs rá keret.
Vakkantgatom
csak a felet,
mert látom ám,
már mértéktartó.
Nem nyikkanok,
ha már sarlló,
s ha még a
kalapács is felkúszna, halkan-
csóválnám a
farkam.
Hogy miért?
Kétfelől is meg lesz ugatva,
mivel keleten
kél, és átmegy nyugatra.
Bőven
indokolja mind a két eset,
hogy
átugassanak illatékesek.
Ugyan! Sosem
ugat egy jól nevelt angol,
ha éjjel
barangol.
Tudom, honnét
valók az ilyen álhírek:
...Írek!
- őrfalkáink
ma még csupán csaholnak,
de elkapjuk
azt a holdat maholnap.
Ki is sütjük
még este
angolosan
véresre...
- Mit
teng-leng fenn? Az ellenség kéme!
Link csel
csak. Egy nagy ugrás és vége!
- Válaszom
nemleges. Félfüllel hallottam
valami
ilyesmit a magas alpokban.
Hogy én is
ugatnám éjszaka, azt kátlem.
Esetleg majd
egyszer, kényelmesen délben.
- Holdügyekhez
még csak nem is konyítok.
De mert
zavaros az égbolt,
annyi fent az
apró kémhold,
félelmemben
vonyítok.
Megtudhatod
most, ha e tárgykörben kutatsz,
mért él a föld
alatta rút esőkukac.
Rágódott rég
egy kérdésen a földigiliszta:
Mért utálja őt
az ember, hiszen olyan tiszta?
Nem volt képes
felelnirá sok oktalan állat,
hogy terem az
emberszívben undor és utálat.
Végül megsúgta
egy csendes esti órán
a svábbogár,
azaz németajkú csótány:
- Hör mal zu!
Én tudok esztet! Nekem van lakás
srévizavi a
ház mellett, bei dem szemétrakás.
Én látok, ha
spacírozni pemászok a házba:
tetejüktől
talpukjáig fel vannak ruházva.
Hogyha téged
nézlek, so én magamnak is restellem.
Nem szégyellsz
te magad, du Schwein, így anyatojt mesztelen?!
Nix toll, nix
szőr, csupasz potroh mutogatja!
Muszáj neked
strimfli húzni, egy ink meg egy katya!
- Ingem,
gatyám sohasem lesz, én ezt meg nem érem! -
Szólt a kukac,
s föld alá vitte a szemérem.
Büszke
borzanya összetoborzott
néhány
csellengő borzot,
hogy szívének
féltett kincsét,
hat kicsinyét
megtekintsék.
-Nézzétek!Ez
itt a mennyország! -
mondta
dédelgetve hat egyszülött borzát.
Ám a
bámészkodók formátlannak, torznak
találták a sok
torzonborz borzat.
Szólt az egyik
értelmesforma,
kinek kedélyét
e látvány felborzolta:
- Érdekes! Ha
belülről, elfoultan nézed,
ez az alom
meleg kis családi fészek.
Ha kívülről, s
nem vakít el vonzalom:
... egyszerűen
borz-alom...
Kesergett a
koca szopósai mellett,
miután
harmadszor egy tucatot ellett.
- Na,
megmondom a kanásznak,
nálam többé
nem lesz násznagy!
A
malackodásból elegem van.
Énnekem többé
nem kell a kan!
Búsat
sóhajtott kimiskárolt emse:
- Nekem se!
Egy
pontyporonty s egy kiscsuka kiúszott a nádhoz,
hátha e kis
kaland finom vacsorát hoz.
Meg is láttak
ott egy ingerlő csalétket,
mely a parton
ülő horgászban ért véget.
- Bekapom! Ez
finom falat! -
mondta volna a
víz alatt.
A ponty,
hogyha
a pongyola
természet nem
teszi némává a halat.
- Csak kapd! -
bíztatta volna menten
a közismerten
rosszmájú
csuka.
- Csak a
végén meg ne
bánd,
mert a horgász
veleránt!
- És ha
kiránt?
Kis hal iránt
irgalmas a
rendes pecás,
s még nem
vagyok negyven dekás.
- Sületlenség!
- szólt a márna.
- Ki lenyelné,
pórul járna,
mert aki
bekapja az ellenség horgát,
annak bizony
elvágják a torkát.
- Ugyan menj a
víz alá! - förmedt rá a ponty -,
ilyen olcsó
közhelyeket nekem ne is mondj!
Be is kapta a
csalétket sebtiben,
aztán kisült
az igazság. Tepsiben.
EGY BOLDOGTALAN SÜNNEK
PANASZAI
- Sanyarú sors,
te szabtad rám gúnyámat,
céltábláját az
emberek gúnyának.
Engem senki
sem cirógat, becézget,
mert bőröm egy
kicsikét recézett.
Hogy irigylem
a nercet, a hódokat!
Nekik jár
elismerés, hódolat.
Hányszor
kértem a bennfentes rókától,
hogy legyen az
én ügyemben prókátor.
Könyörögtem:
Szólj a szűcsnek, bátyuska,
protezsálj be
prémesállat státusba,
vagy vegyen be
legalábbis bélésnek.
De hiába! Nem
enged e kérésnek,
Értékemért
agyon sose csapnának,
nem kellek én
se muffnak, se sapkának...
Így keserdett
sündörögve, bujkálva,
míg egy fakír
nem került az útjába.
Az felkapta,
gyönyörködve vizsgálta:
- Jössz a
szögeságyamra, te kispárna!
Oh, mint
imádlak, bájpofájú süldő;
te konda
dísze, sertésól csodája!
Hogy vonz e
gonddal mocskolt szép tokácska
s e
sárfüggőkkel ékesített fültő.
Még vályút
álmodsz, henteregve koszban.
Nem sejted
tán, hisz kis disznó vagy most még,
hogy más is
van e földön, mint moslék,
hogy
súghatsz-búghatsz nászkanoddal hosszan.
Hússzék elé
míg nem szólít a böllér,
míg
végröfögésem az égre fel nem hangzik,
egy
hízlaldáért el nem válnék tőled.
De jaj, te
engem százszor is megölnél,
ha ülnél orvul
mesterséges lagzit,
igent rebegve
álnok fecskendőnek.
Egy szú
beszorult a hokedli lapjába,
ráült a
szakácsnő százszor is napjába.
És jött a baj
csőstül. Még a tetejébe,
az asztalos is
szöget ütött a fejébe.
Néha percekig
már percegni sem tudott,
végül hát
megírta a testamentumot:
- A
hármasszekrényt, mely koromszín, ében,
özvegyemre
hagyom, járjon feketében.
Ha a gyászhét
letelt, s férjhez megy ismét,
- ne maradjon
jussa tőlem, csak a kisszék.
- Fiam, ki
kalandos, regényes, mint atyja,
- a nagy
mahagóni könyvszekrényt bújhatja.
- Kerülje a
drámát, bölcseleti művet,
- mert a nehéz
könyvet szétnyűvik a nyüvet.
- Lányom, aki
szégyent szégyennel tetézett,
- s
lezabipetézett,
- kint éljen
eztán
- a
szemétládában, kegyelemdeszkán!
- Végül az
anyósom. - Megérdemli nagyon:
- rá a
vadonatúj, szép csőbútort hagyom.
Egy kényelmes
birka unta,
hogy nyomja az
irhabunda.
Úgy gondolta,
jogy csak nyerhet,
ha nem visel
többé terhet.
Éppen arra
szállt pár moly, hát
felkínálta
loncsos bolyhát.
Gyertek, ti sok
mafla, mind!
Ez nem látott
naftalint!
Szólt a
molyné: - Gyerünk, apjuk!
Zabálhatunk
tiszta gyapjút!
És mi történt
a lustával?
Tanulság lett,
galuskával...
Egy ritka
bátor
papagáj kitört
a rácsos kalitkából.
Kint magához
intett
néhány cinkét,
pintyet,
hogy mint
szabad szellem,
szónoklatot
tartson a rabtartók ellen.
És mert
gyakorlott lett régen a beszédben,
el is kezdte
szépen,
a Nagy
Igazságot rikoltva szét:
- Gyurrrika
Széép!
Egy szürke kis
veréb boldogságban úszott,
mikor
meghallotta, ma jobb, mint egy túzok.
Az állatok,
mint a veréb,
erre-arra
felfülelnek,
s ha az egész
nem felel meg,
kicsipkedik az
igazság nekik tetsző felét.
(TÉMA ÉS
VARIÁCIÓK)
Róka és a
holló
Megírta
Aesopus
Mindannyiunk
előtt ismerős ez opus.
Mégis
elismétlem e témát pár szóval,
majd megtoldom
néhány variációval.
A téma
Fenn csücsült
a holló a dús hársfa ágán,
csőrében jó
nagy sajt, fogyasztásra várván.
Arra kószált
búsan a ravaszdi róka,
Ki nem jutott
sajthoz fagyosszentekóta.
Hogy a fára
nézett, elszállt komor kedve,
felujjongva
tört fel mohó gyomornedve.
És szólt álnok
bájjal: - Tollad ó be ékes,
hogy
madárkirály légy, régen esedékes!
És a neved,
"Holló", oly olvadó-omló.
Csak hangod
nyikorog, mint egy rozsdás olló.
A dicséret
szép szó, ámde a bírálat már olyasvalami, mit ki nem bír állat.
Így hát a
holló, hogy meggyőzze a dőrét, vad rikácsolással tátotta ki csőrét.
A sajt
lehullott, erre várt a róka,
ezúttal
elnyerte tetszését a nóta.
A róka
szájában egy jó darab rokfort.
Megette a
felét, de már az is sok volt.
Komoran ült
ott fenn a holló a hársfán,
s megakadt a
szeme mesebeli társán.
Nosza ő is
rögtön ravaszkodni kezdett,
fondorkodott,
tervelt, s az eredmény az lett:
Ha ez nem
ismeri Aesopus meséjét,
megadta s sors
a sajtszerzés esélyét.
És máris
megszólalt, cifra ódon módon?
-Ó, rókám, ne
hidd, hogy tán csak gúnyolódom!
Királyi
palástnál szebb vörhenyes bundád,
le is nyúzzák
rólad, mielőtt megunnád,
mégis
tekintélyed csorbítja a szégyen,
hogy hangod
megcsuklik fenn a magas cé-ben.
Rókánk e
sértésre tágra tátva száját,
cáfolatul
tüstént üvöltött egy skálát.
De meg kell
jegyeznem erről az estről, hogy a sajt a fára azért nem esett föl.
Fenn csücsült
a holló,
falt sok
pusztafőrit,
annyi maradt
mégis,
majd lehúzta
csőrit.
Lent a rókánál
egy jó nagy ementáli,
de már falánk
gyomra kezdett ellenállni.
Hogy látta a
hollót ez megcsömörlött,
- Brr, még egy
sajt! - morgott. - Vigye el az ördög!
- Hogy
vagyunk? - szólt oda a holló ásítva,
s a sajtja
lehullott a selymes pázsitra.
- Fujj, vidd
el! - nyöszörgött undorral a róka,
s amit tett,
azóta nevezték el róla.
Éhesen
gubbasztott hollónk a hárs ágán,
s töprengett
az idők változandóságán.
Éppen arra
kószált a bús, sovány róka.
Sajtlikat sem
evett húshagyókedd óta.
Meglátva a
hollót, könnyesen sóhajtott:
- Mit ér
ravaszságom, ha neked nincs sajtod?
- Nincs -
felelt a holló. - Rég nem ettem sajtot,
viszont
dalolhatok, hogyha úgy óhajtod.
Tudom, kedvedre
volt múltkor is az ének.
- Sajttal!-
szólt a róka. - Így kell a fenének!...
Fenn csücsült
a holló a dús hársfa árán.
Csőrében
trappista hivalkodott sárgán.
Jött az éhes
róka. Látta, hogy a helyzet
megegyezik
azzal, mit Aesopus jelzett.
Szólt hát
álnok bájjal: - Tollad ó be ékes,
hogy
primadonna légy, régen esedékes!
És a neved!
Hallga, hogy leng lágyan: holló!
Csak hangod nyikorog,
mint egy rozsdás olló.
De hiába várta
a ravaszdi róka,
hogy sajtesőt
hullat majd a holló-nóta.
Mi volt eme
nem várt, különleges, ritka,
szerény,
józan, okos hallgatásnak titka?
Nem hajszolta
dicsvágy? Sem nagyzási hóbort?
Nem!... Az
igaz viszont, hogy fehér holló volt...
Fenn a
hollócsőrben egy szép kicsi kvargli.
Gondolta a
róka, jó lesz kicsikarni.
S bár az
aesopusi helyzet elétárult,
csak felnézett
szótlan, ácsorgott és bámult.
Bámult sóvár
szemmel, csendben, pedig tudta,
ravasz
hízelgéssel könnyen sajthoz jutna.
A holló csak
várt, odafenn a hársfán,
szeme kérdőn
függött mesebeli társán.
Miért hallgat
a holló? Miért nem szól a róka,
holott más a
szokás kétezer év óta?
A róka néma
volt, a holló meg süket.
Kérem
elnézésüket...
Egy tinó
tanult, hogy ökör legyen.
Gyötörte agyát
könyörtelen.
Mikor tudta
már nagyjából, hogy díszítőjelzője a "jámbor",
megalkotta az
ökörlét
három
alaptételét:
Egy:
Ha doronggal
vernek, az kegy.
Kettő:
Hogy
szaporodj, azért lettél meddő.
Három:
A boldogság
kulcsa a járom.
Így lett a
legnagyobb ökör a világon.
Nekem már
régóta tetszik egy bak,
bármilyen
fapofa, fura alak.
Hiába mondják
az okosabbak:
a szerelem vak
a szerelem
vak.
Tiltanak tőle,
az ingerel csak.
ő lesz az apja
a gidáimnak !
Bár most egy
fúrésszel él ez a bak.
A szerelem
vak,
A szerelem
vak.
Ha a sete-suta
sztori
bosszant
valakit,
hallgassa a
kolostori
láma dalait.
Értelmeket a
slágerekben úgyan ki keres !
Ha a szerző
bakot lő, épp attól sikeres.
Egy varjú
nótát írt a dalosversenyre.
Rezgett
faháncs-bogáncs, amikor elzengte:
- Elszáll a
nyár, kár !
Lucskos ősz
van már.
Ha túl nagy a
sár,
felszállok a
fár.
Nem okozott
bajt a sor végén az ür,
ezt a dalt
hozta ki győztesen a szür.
Mikor férjhez
ment a könnyűvérű kakukk,
azt akarta,
legyen szép kis lakuk,
és tojásaikat
is költsék ki maguk.
Ültek is
rajt', amíg elzsibbadt a faruk,
ki is kelt egy
tucat - Szent Habakuk -
szarka.
Aludj szépen,
tente-tente,
kedves
kölöktigrisem te!
Ugrándoztál,
szaladgáltál,
játszikáltál
eleget,
csörgő csontot
harapdáltál,
ráncigáltál
beleket.
Csicsijja
uuuuuu!
Aludj, édes,
tente-tente,
szép véres a
naplemente.
Dimbes-dombos
liget mögött,
meg is
zibi-zabálta.
Csicsijja
uuuuuu!
Álmodj ölést,
tente-tente,
az istenke így
teremtete.
Májacskába,
lépecskébe
vájd mancsod,
pancsikálj.
Vese-vese,
szép vesécske,
fuss el véle,
s hajcsikálj.
Csicsijja
uuuuuu!
A tömzsi,
totyogó tavalyi ludat
cserbenhagyta
csúful a józan öntudat.
Fennhordta a
csőrét, s nyújtogatta nyakát,
gyönyörű
hattyúnak képzelte magát.
Társaitól
búcsút sem vett, azt se mondta: "Gá!"
Kilépett a
libasorból, s elment világgá.
A legelső
pocsolyánál máris vízre szállt,
és hattyúi
halálához eg dalt komponált:
Egy hattyúdalt,
az egyetlent, a végsőt,
a halálhívó
szent, nagy éneket,
a fagyos
lánggal kilobbanva égőt,
mely lebegve
száll idő s tér felett.
A hattyúdalt,
mit életen át érlelt
a méltóságos
csönd, a némaság,
a hattyúdalt,
a vádat s elégtételt,
a semmivé lett
vágyak halk dalát!
Gyötrődött,
töprengett a hattyúi lúd,
és költött is
végül szép dalt, szomorút.
Megvárta az
alkonyt, úgy zendített rá.
Zengett a bús
ének: "Gá-gá gá-gá-gá!"
Várta a szép
elmúlást, a hattyúvégzetet,
várta, várta
hajnalig, míg meg nem éhezett.
Gyakran sóhajt
fel azóta, ha kint legelész:
- Gágogva élni
könnyű - dalolva halni nehéz!
A költözők
vándor V-je
éket vág a
téli szélbe.
Így halad a
célja felé a szárnyas csapat,
mert így írja
elő a bölcs tapasztalat.
Ám egyszer csk
megrövidül a V betű szára,
s néhány
ifjonc összefog a rend megbontására.
- Más betűbe
tömörülünk! A formásabb S-be! -
Elindultak, s
nem jutottak estig egyenesbe.
Majd a fagyos
éjszakába'
átcsaptak
Zébe, Kába,
és végül az
önmagába visszatérő O-ba,
míg holtan
hulltak a tóba.
MESE A SZÁMOLNI TUDÓ
OROSZLÁNRÓL
Szorongva ment
ki reggel Leó a porondra,
mert várta már
a goromba
idomár,
hogy
tanszernek használva rút ostorát,
számolásra tanítsa
az ostobát.
-Mondd meg,
mennyi egy meg egy,
vagy ütlek,
hogy meggebedj! -
De hiába
pattogtatott peckesen,
nem ment annak
még az első lecke sem.
Szégyenében
később szegény vadállat
feladott egy
nehéz példát magának.
Megoldotta
szépen aznap este még:
elosztotta
néggyel gonosz mesterét.
Dió-tetten ért
egy kis
mókust a
gazda.
Ketrecre
ítélte, de nem
bántalmazta.
Majd meg is
kedvelte
szegény
rabfiókát,
s megetette
vele az összes
dióját.
Mikor mind
felfalta a
mohó mihaszna,
gazdánk egy
nagy zsákkal
rohant a
piacra.
Hogy
elfogyott, bőven
hozott neki
menten,
de fogva
tartotta, nehogy
nehogy megint
csenjen.
Őszig hét zsák
diót vett
még a
foglyának.
Ez is állat
mese. De
melyik az
állat?
- Ön művész?!
- fitymálta a tücsköt a hangya.
- Hisz mint az
ökörnyál, leng, lebeg a hangja.
Dalában nyoma
sincs vérmes szenvedélynak,
sőt ha Ön
szól, még az esti csend is mélyebb.
Mily csekély
eszköztár, mily szűk formakészlet!
Csoda, hogy Ön
mégis figyelemre késztet.
Szólt a tücsök
halkan:
gondgyomláló
dalban
épp ez a
művészet.
Elővette fiát
Kentaurné asszony,
itt az ideje
már, hogy pályát válasszon.
Szólt a kamasz
hibrid:
- Rég rágódom
ezen.
Ha kissé
éhezem,
nagy Kutató
lennék, Jeles Ember, Észlény,
ha jól
bezabálok, akkor meg tenyészmén.
Egy hétfejű
sárkánykölök csúnyán összevesztek.
Rájuk szólt az
anyja, de ő nem maradtak veszteg.
Bár már egy
sem emlékeztek, hogy min kapott össze,
végül
leharapta egymást, önmagát is közte.
Ja, hogy hol
itt a tanulság? Szájbarágom, tessék:
Minden
fejtúltengés vége teljes fejetlenség.
Szerette volna
a
gyík, ha
kitudódna:
ő a félelmetes
bősz sárkány
utóda.
Hogy sor ne
kerüljön
kétkedő
vitákra,
dúlt-fúlt,
pofikáját
szörnyűre
kitátva.
Aztán
bizonyságul
mesékből
idézett,
hogy váltak
ebéddé
szűzek és
vitézek,
miként mondott
misét,
szagosat a
püspök,
hogy
egyházmegyéje
ne lehessen
früstök.
Röhögte a
szájast
szűz lúd,
vitéz kácsa:
- Itt az ebéd!
Kapj be
te mafla
pojáca! -
Hátrált a
regélő
kínos
zavarában,
erre már a
légy is
felkuncogott
bátran.
Ám nyomban
megtudta
szegény saját
kárán:
Aki ennek
bohóc,
lehet annak
sárkány...
A fekete
macska búsan bandukolt.
Nem csoda,
hisz szegény csonkafarkú volt.
Tizenharmadikán,
s persze pénteken
lett kunkori
dísze ily éktelen.
Azért vesztett
el abból egy darabkát,
mert az úton
maga előtt szaladt át...
Harkály
kopácsolta a vastag fa kérgét,
úgy
találom-formán. Sikert nem remélt még.
Bizony néha az
is kevés,
ha egy tucat
lukat bevés,
mert mire az
asztal terül
a lakoma elmenekül.
De alig
koppantott kettőt avagy hármat,
a szerencse
hozta már az aranytálat:
Egy tudatlan
féreg ült a kéreg alatt,
s kikiáltott:
szabad!
Az elefánt
elmélázva
a tópartra
kocogott,
és nem vette észre
lent a
fűben a kis
pocokot.
Szerencsére
agyon mégsem
taposta,
csak az egyik
lábikóját
egyengette
laposra.
- Ej de bánt,
ej de bánt!
- sopánkodott
az elefánt.
- Hogy
sajnállak,
szegényke!
Büntetésül te
most tízszer
ráhághatsz az
enyémre!
Vicceket
mondott vihogva néha
potyaleshelyén
hülyén a hiéna.
Aztán epedve
ült hűlt dögért,
csak üldögélt,
remélve, a
jópofaság
segít
megtölteni hasát.
Majd rákezdte
újra, hogy a nagyvadak
jutalmul
valamit mégiscsak hagyjanak.
Az epét, a
belet oda is dobálták,
hogy fogja be
végre a mocskos pofáját.
Ez idő óta
az idióta
undok kis
állat
kiadja magát
humoristának...
A Nagyságos
Zsiráf
fennhordta az
orrát.
Társait
lenézte, mint
kényúr a
szolgát.
Külön koszton
élt fent,
lombot
csemegézett,
míg odalent
legelt a
személyzet.
A világ sok
ilyen
csúf esetet
ismer.
Így megy, ha
magasra
kerül fel egy
kis fej.
Egy csiga azt
leste a magas buckáról,
hogy aki jégre
megy, elhasal, bukdácsol.
Figyelte csak
egyre, dideregve, fázva,
mert
érdeklődését roppant felcsigázta.
Majd töprengve
egy-két hete,
alkotott egy
elméletet:
- Talpon marad
a síkoson,
ki csak
araszolva oson.
És hogy bizonyítsa
ezt az eszes tételt,
jégre ment, és
estig csúszott is egy métert.
Látjátok! Nem
esem! Csúszó csoda vagyok! -
szólt ki
diadallal, aztán odafagyott.
(MŰFORDÍTÁS)
Egy jókora
macskát fogott az egérke.
Nagy munka,
nem mondom, de mégis megérte.
- Engedj el! -
könyörgött a macska riadtan -
Szegény jó
szüleim aggódnak miattam. -
És bár a
cirmosnak könnye is megeredt,
nem tudta
meghatni a kevély egeret.
- Bekaplak! -
ugrott tá az egér ordítva...
(eredetiből
fordítva.)
Mikor a
hernyóból
lepke lett,
kérkedve
repkedett,
hogy fényben
keringve
mind tovább
csillogtassa
hímporát.
A derék
kutyának
képére mégis
kiült az
utálat.
- Villogj csak
fent, te
szép féreg;
nem lesz
nagyobb az
értéked!
Hernyó
maradsz, bár
fent keringsz.
Nem a szárny
szab itt
mértéket,
hanem a
gerinc.
Egy strucc úgy
vélte, hogy különb társainál,
eltökélte
tehát, hogy karriert csinál.
Hogy ezt
gyorsan vigye véghez,
úgy döntött,
hogy ellenzék lesz,
és mint
egyszemélyes tábor
elszakad a
gyáva struccpolitikától.
Szembe is
fordult a többivel dohogva,
és onnét fúrta
be fejét a homokba.
Fejéhez
vagdosott minden csúfot, rosszat
a finnyás
antilop a rinocérosznak:
- Maga vaskos
tuskó! Bamba, bárgyá kába!
Tévedésből
került Noé bárkájába!
Formátlan,
ormótlan,
iromba,
goromba!
Önmagánál
rútabb, olyannyira ronda!
Ó, bár
rúghatnám jól faron,
maga faragatlan
barom!
Böffent,
mocskol, piszkít bárhol,
s nem sül le a
bőr a kérges pofájáról!
Pislogott a
rinocérosz:
- Bár tudnám,
hogy mire céloz!...
Pszichomonodrámát
írt a rozmár.
Közege a sarki
szőrmés osztály,
témája a tömör
fehérség-csömör.
Hőse egy zord
jegesmedve,
ki bundáját
befestette,
hogy ezzel
elérje,
csak a bőre
alatt maradjon fehérje.
Hogy legyen a
műnek valóságtalaja,
színhely: a
Szahara.
Ne nevess
korán!
Holnap
szerepelhet egy színház műsorán.
EGY KOS PÁRBESZÉDE A
VISSZHANGGAL
Egy kos
szerette, ha szembe magasztalják,
ezért a
visszhanggal nyalatta a talpát.
- Ki az, aki
mindig okos?
- Kos!
- De sohasem
tudálékos?
- Kos...
- Öltözéke
választékos?
- Kos...
- A gyapja
százszázalékos?
- Kos...
- Kurtán
felelsz. Ez szándékos?
Kuss!
Egy karvastag
agancsú
szarvasnak
megtetszett
egy feltűnő
szépségű ünő.
De mert
széplélek volt, önemésztő alkat,
úgy gondolta,
egyelőre hallgat,
s majd egyszer
szép hosszan
elbőgi
szerelmét egy hősi eposzban.
Így nem a
nyers erő, hanem a költészet
lesz az,
amiért az ünő rá fölnézhet.
Itt követte el
a hibát.
Írt szonettet,
elégiát,
s a lánykérést
elódázta.
Kínban égve,
könnyben ázva
nagy költővé
érett.
De csak
fejdíszéért kapott aranyérmet.
Egy kacsa, kit
nem gátolt erkölcsi korlát,
vérbe mártva
tollát,
epével
dagasztott, könnyekkel erjesztett
rémhírektől
nyüzsgő hírlapot szerkesztett.
Mint képzelt
csatákba kiküldött riporter,
fajokat tiport
el.
Éhínség;
mészárlás
s még száz más
kiagyalt
borzalom
tobzódva
tizenkét oldalon.
Tűzvész vagy
szerényebb
méretű
merénylet,
naponként
hatvan,
már nem kapott
helyet, csak a viccrovatban.
Ezer vészt eszelt
ki, a hasára ütve.
Így lett
napilapja a valóság tükre.
A fertelmes
kajla, kancsal vízikancát
ostromló
csődörök szinte megrohanták.
- Hogy van ez?
- kérdezte a bölcs alligátor -
hisz e némber
tárlat a szépséghibákból.
Az
ízlésetekkel bizonyára baj van,
mert ez torz
példány az amúgy is rút fajban.
Szólt egy vén
vizimén: - Tudd meg barátocskám,
hol a rútság
szabály, ott legszebb az ocsmány.
Egy tévedés
áldozata vagyok.
Az elefánt
átkelt rajtam gyalog.
Elhunytam,
mert az idén
sörét nőtt a
venyigén.
Szüretkor a
puskákbr> rám szórták a mustját.
Kinek
járandója csak egy apró morzsa,
ne kapjon fel
veknit, mert ez lesz a sorsa.
Hogy
lenyúztak, ó, én árva,
elvittek az
operába!
Lógott ott még
hód, nyest, menyét.
Ó, hogy utálom
a zenét!
Ha volna
sírkövem, megtudnád belőle,
azért nincs,
mert azt is elittam előre.
Vajon én
nyugszom itt, vagy egy másik sáska?
... Várnom
kell az esti névsorolvasásra.
Feltemettek.
Azt se tudom, kicsodák.
Most felülről
szagolom az ibolyát.
Azt hittem,
hogy a kókusz még éretlem.
Tévedtem.
Csábos voltam
csitri jérce koromtól.
Az érckakas
rám ugrott a toronyból.
Dörgedelmes
intelmemből tanulj, hogyha tudsz:
Az ágyúcső
égnek mered, mégsem galambdúc.
Lustább voltam
én, mint mások.
Pihengettem.
De ez már sok!
Ebihalból nem
lesz más, csak béka,
még ha
bálnává válni
volna is szándéka.
Tavaszt
zengenek a madárkák.
Soha kedvesebb
dalárdát!
Ám az egyik
némán kushad.
Csak nem
készül kritikusnak...
Az óriás bálna
maskarában
ment el az álarcos bálba.
Ám nem kapott
táncost az oktondi állat,
hiába öltözött
szardíniának.
A lüke sügér
egy kérdést feszeget:
miért
pesszimisták az apró keszegek?
Végre választ
adott rá a megkérdezett:
- Amíg be nem
kaphat egy harcsát a keszeg,
borúlátó
leszek.
Rég gyötrődve
kutatjuk,
hogy a tojás
volt-e előbb vagy a tyúk.
A tyúkot ez a
gond sohasem bántotta,
csak az, mi
lesz előbb: pörkölt vagy rántotta?
Csörtetve
üldözte egy nagyvad a nyulat,
míg azt
elnyelte egy hosszú kanyarulat,
a némán
lapulva leskellő kobra
ott várt
moccanatlan, mint önmaga szobra.
Így hát vedd
alapul:
A nagy veszély
csörtet, a még nagyobb lapul.
Törvényről és
jogról vijjogott a héja,
és ettől égnek
állt a jérce taréja.
Mert tudta,
hogy ebből származnak a bajok.
Ez a törvény
vérzik, és ez a jog sajog.
Szorgalmukról
döngicsélnek.
Mézesmázos
öndicséret.
A szívélyes
gólya mit vett a fejébe?
Meghívta a
nyájas varangypárt ebédre.
Sőt továbbment
- még a kicsik is jöhetnek!
De azt már nem
mondta meg, hogy csak köretnek...
Elfutott a
verés elől
a gazda
kutyája.
Előle a rémült
macska
felkúszott a
fára.
Ettől persze
felrebbent a
faágról a
veréb,
s az egésznek
a muslica
itta meg a
levét.
Zománclavórt
sodort partra az áradat.
Bús románcot
látott, ki később ráakadt.
Lágy
domborulatán kamasznyi teknős ült,
és ragyogott
szegény. Azt hitte, megnősült.
Az orrszarvú
vastag
pótszarvat
növesztett,
s úgy vélte,
tőle már a bölény
is reszket.
Megduplázta
erre szarvait
a bölény,
hogy ne
nyomassza az
ellenséges
fölény.
Most várná a
poént,
ki ébren
fülel.
Reméljük, nem
sül el...
Undoknak
mondott
szárnyvasúti
poloska
férjhez menne
disznótorosra.
Feleséget
keres komoly
szándékú moly.
Szekrény van.
Kis testi
fogyatékos,
önhibáján
kívül -
középen elvált
giliszta,
hozzáillő
házasfelet
keres.
Fábaszorult
féreg
társaság
hiányában
ezúton keres
férjet.
Harkályok
kíméljenek!
Éjjeli
pillangó
megismerkedne.
...Mindegy!...
Péknél
szabadult
csótány
elhelyezkedne
babapiskótán.
Felveszkifutónak
bábokatés
gubókat
Álca-szövetkezet.
Iszappakolást
vállalok.
Balatonaliga.
Kaszkadőrnek
menne
bátormozibolha.
Lyukas alsókba
is
beugorna.
Korai
cseresznyémet
elcserélném
ropogósra.
Pondró. Utolsó
posta.
Esetleg
ráfizetek...
Vakolatban
falbérleti
lakást keres
kisigényű
nyű.
Eladó kápé -
szép fás
karalábé.
Férgespuszta.
Kombinált
háló-ebédlő
Póknál.
Életfogytig jótáll.
Új traktort
cserélne
ökrös szekérre
bögöly.
Kullancs
terepjárót
venne,
bőrülésbe is
belemenne.
Iskolába járna
hátrányos
helyzetű
fejtetű.
Angolórákat ad
Rockfortba
végzett
sajtkukac.
Jelentkezhet
egyén
vagy kupac.
Tánccsoportnak
is
alkalmas
százlábú
irtó siker
ellenére fellép.
Férjhez menne
kimondottan
csapnivaló
szúnyog.
Csípőben
telt... volt.
Gyászolják
lárvái.
Egy kecskére
bíztak egy szép fej káposztát.
Nem nyúlt
hozzá, nehogy a gazdái átkozzák.
Hogy küzdött
magával, és mit tett legvégül,
elmondom
kecskéül!
- Mekk!
Egyelek meg,
de remek
kerek!
Nem! Hess,
becstelen kecskeszellemek!
Egyenes
jellemek
benneteket
elkergetnek!
- Mekk!
De szerfelett
kellenek
keblemnek
e levelek.
Egyet
lenyelek!
Nem! Rendesen
legelek...
- Mekk!
De eme
repedezett fedeles levelek,
melyeket
emberek nem esznek meg,
nekem teljesen
megfelelnek,
ezeket nyelem
le.
Belembe
lemehetnek.
- Mekk!
Ejnye! Erre
eme beljebb elhelyezett levelek
lettek
fedelek.
Ezek e
melegben egyre epedeznek,
meg-megrepedeznek.
Nem tehetek
egyebet,
egy rend
levelet lenyelek.
- Mekk!
De erre eme
bentebb szerkesztett levelek
egyre feljebb
keverednek,
rendre fedelek
lesznek,
melyeket
szemetesvederbe tesznek.
Erre
teremtettek benneteket?
- Mekk!
Elengedhetetlen
meg kell ennem
e fejben lelt
leveleket.
Le veletek!
Nyekk!
Te fej! Ne
feledd: meg nem ettelek,
de meg
mentettelek!
Mekk!
Erdőszélen
nagy a móka, mulatság,
iskolába
gyűlnek mind a nyulacskák.
A tanító ott
középen az a nyúl,
kinek füle
leghosszabbnak bizonyúl.
Kezdi az
oktatást egy fej káposztával,
hallgatják is
tátott szájjal.
- Az egymást
tapasztó
táposztó
levelek
képezte káposzta
letépett
levelein belül
tapasztalt beteétet,
mely a
kopasztott káposzta törzse,
úgy hívják,
hogy torzsa.
Ha most a
torzsára
sorjába
visszatapasztjuk
a letépett
táposztó káposztaleveleket,
a tapasztalt
rendben,
akkor
szakasztott, helyesen
fejesen
szerkesztett
káposztát képeztünk.
Ez a lecke!
Megértettük? - kérdezte a nyúltanár.
Bólogattak a
nebulók, hisz mindegyik unta már.
- Akkor rögtön
feleltetek! - Lapult a sok tapsifül,
füllentettek,
dehogy értik, és ez most mindjárt kisül!
- Nos felelj,
te Nyuszi Gyuszi! Állj két lábra, s vázold hát,
mi történik,
ha ízekre bontasz egy fej káposztát?
- Jóllakok! -
felelte elképesztő képzetten
a kis
káposzta-kopasztó ebugatta,
de a tanár
megbuktatta.
Csömörön élt
az öreg dőre Göre Döme, annak volt
egy csengeri
csengős pörgeszőrű göndör csődöre.
De bármilyen
pörgeszőrű göndör csődör volt
Csömörön az
öreg dőre Göre Döme csengeri
csengős
csődöre, nem szerzett neki virgonc,
kenceficés
kancát időre az örökkön ődöngő-lődörgő
dőre öreg.
Így hát csurig
csorgatta a csöbörbe könnyeit
és csúfos
csődörcsődöt mondott az örökké ődöngő-
lődörgő öreg
dőre Göre Döme csengeri csengős
pörgeszőrű
göndör csődöre.
Szomszédságban
élt a fösvény Szemere,
annak volt egy
nőstény szamara.
A szamárnál
szamarabb Szemere sem szerzett
hamarabb
szamárfi szamamrat szomorú szamara
számára, ezért
sok szemérmes szamárkönny
szemerkélt a
szamárnál szamarabb Szemere szomorú
szamara
szemére.
Ámde mit
csinált egy szép nap az örökkön
ődöngő-lődörgő
öreg dőre Göre Döme csengeri
csengős
pörgeszőrű göndör csődöre és a szamárnál
szamarabb
Szemere szemérmes szamárkönnyet
szemerkélő
szomorú szamara? Na mit csinált?
Öszvért!
Ott, hol a
kásás
nád, sás
lepte lápra
lépve
süpped alább
a láb,
körös-körül
borús kör ül,
s éjszakára
nyirkos pára
száll a sárra,
sárga gázba
hüledezve ül a
hüllő,
borzong a borz
és vipera,
ott hallható a
Moszkitó-opera.
- Züm - zendít
rá a kóros
dalára a
kórus.
Aztán tovább
érleli
a vérbeli
sikert egy
tenor. Hangja a kórussal egybeforr.
Először egy
dúr-áriát,
majd egy finom
moll-áriát
és végül egy
maláriát
ad elő.
Mily
szenvedély, vad erő!
Hogy lázba hoz
ez a mester,
kísért,
bárhogy hessegesd el.
Utána a tenyér
csattan,
és az izzó
hangulatban,
a vad, fülledt
éjszakákon
felcsendül a
Kinin-kánon.
Az apróka
pók-apóka,
s a porhanyó
potrohú
pókanyó,
a pékségben
a szennyezett
mennyezetre
nyálból való
máló
hálót
font...
Pont.
A kópé
póknép
pótlék-
hálókat
eresztve
keresztbe
a pókasztal
fölött,
hálóból
ebédlőt kötött.
Félt a péppel
pepecselő pék,
hogy odapök
a pók,
illetve a
liszttet
hintett púpos
pépre tisztel.
Ezért
leseperte az apróka
pókpárt a
padlóra.
Csattant a
fapapucs -
Fuccs!
Így járt pórul
a két pupák
pék
pók.
Pukk.
Monoton
üget a süppedő
homokon
a sivatag
lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzete nem
szerencsés.
Apró szemcsés
homokkal telve
a füle, a
nyelve.
Sóvár szeme
kutat
kutat.
Még öt - hat
nap
kullog,
baktat.
Az itató tava
távol,
s oly rettentő
messze még az oázis.
Erre utal az
alábbi fohász is:
- Tevék ura!
Te tevél
tevévé engem eleve,
Teveled nem ér
fel tevefej tétova veleje.
Te terved veté
a tevevedelő tavat tavaly távol,
de tévednél,
vélvén,
vén híved
neved feledve
elvetemedve
vádol.
Nem! Vidd te
tevelelkem hovatovább tova,
mivel levelet
- vert vederbe
feltekerve -
nem vedelve
lett betelve
a te tevéd
szenvedelme.
Te nevedbe
legyen eme
neveletlen
tevetetem
eltemetve!
S evezzevel
ava teve
levelkévét
kivilevehevelteve.
~~~~~
http://www.szepi.hu/irodalom/vers/romhanyi.html
http://www.hangoskonyvek.hu/rimhanyo-audio-cd-1.html