Pipiske, aki vagy,
Miért oly gőgösen,
Hogy tőled a világ
Nem szinte idegen?

Hogy megdicsérgetik
Parányi lábaid,
S együgyű kebeled
Fehér hullámait?

S minő badar beszéd
Arcod rózsáiról!
Hol, mint rebesgetik,
A szépség papja szól?

Igaz, te nem vagy rút,
De gyöngyöm, nincs eszed:
Egy tyúknak több lehet,
Ha jól kikérdezed.

Nincs benned fürgeség,
Nincs egy jó gondolat;
Megfogni szárazon
Nem bírnád a halat.

Mit használ szép szemed,
Ha csak bámulsz vele?
És nádszál termeted?
Csak gyengeség jele.

Mi haszna vagy fehér,
Ha kebled jégverem?
S fejed szép fűrt alatt
Egy eszmét sem terem.

Mindössze is csak egy
Csínos kis bábu vagy,
Tetemben nem csekély,
De lelked hia nagy.

Bíznának csak reám…
„Hohó! Talán bizony?”
Korán sem; én csupán
Javára dolgozom.

Meglátná a világ
Az egykor léha nőt
--Azaz, ha elvenném!—
Mivé faragtam őt.

*
„Szép ifjú, köszönöm!
De nem fogadhatom;
Pipiskeségemet
Tovább is folytatom.

S ha majdan a tavasz
Pacsirtahangot hall,
Bízvást jövendölöm:
Nem önnek szól a dal.”



1839. január 17. előtt.