Árpi és a Wartburg. II. rész



Szóval, ott tartottam, hogy álltam a garázsajtóban, és csak bámultam. Középen állt egy barna színű rozsdahalmaz, ami valamikor talán egy autó lehetett, amíg nem érte nehéztüzérségi támadás, és nem locsoltak le valami erősen korrodáló anyaggal. Arra gondoltam, hogy meg egy MÉH telepen is elhajtanának vele minket a francba, nemhogy ebbe valaha két nő be fog ülni. (Annyira senkit nem lehet leitatni.) A dolgot tetézte, hogy az autónak kellemes hasmenés színe volt. (Ezt ma úgy mondanak, "Hamvas, őszi erdő - metál".) Egybekent az egész garázs úgy nézett ki, mint egy lepusztult ócskavastelep. Körben a polcok tele voltak zsúfolva ezer éves, olajos, pókhálós autó- és ki tudja milyen alkatrésszel. Ekkor ért oda Árpi, fejen egy púppal, amiből vidáman csordogált a vér az arcara. Egybekent tok sáros volt, mert a fűzfának köszönhetően beesett a virágágyasba, ahonnan (a "vodka" hatására) csak nagy nehézségek arán szabadult. Láthatóan ez őt nem zavarta, mert el volt foglalva egy akkora hengerfejtömítéssel, hogy én először azt hittem, egy Kispolszki padlólemeze. "Nagyfater, baszki, te tankszerelő voltál a Don-kanyarnál?" Na, itt elkezdődött egy fél órás mese nagypapa ifjú koráról. Közben Árpival azon vitatkoztunk, ki vezessen. Ragaszkodott hozza, hogy majd o. Én mondtam, hogy akkor én gyalog megyek. De nem, de igen. Na, mondtam neki, hogy ha ki tud állni a garázsból az utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az alkohol ködén át homályosan emlékezett, hogy ilyenkor mit is kell csinálni, és gondolom, megpróbálta beállítani a visszapillantót. Én csak azt láttam, hogy egy határozott mozdulattal letöri a belső visszapillantót. "Nagyfater, oszlik a verda!", bosszankodott, majd nézet előre hunyorogva. "Mit nézel?" kérdeztem tőle. "Azt, hogy kiférünk-e a garázskapun." (Egybekent ez valahogy így hangzott: "azotygife'ru:ngea gara'sgabunnn".) A kapu olyan 3 méter széles lehetett, úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A nagypapa vadul magyarázott, hogy mire vigyázzunk, Árpi koncentrált, hogy kijussunk, én meg próbáltam magam bekötni, de az öv sehol. Ekkor (számomra teljesen váratlanul) padlógázzal beletolattunk a mögöttünk lévő polcokba. Potyogott a sok alkatrész, én ordítottam, mert azt hittem, ránk szakadt a garázs, a nagypapa ordított, hogy jajj, az autója, Árpi ordított, hogy ő se maradjon ki a buliból. Így elordibáltunk egy ideig, aztán (amikor már az összes kutya üvöltött az utcában), én átültem, nagypapa a lelkemre kötötte, hogy óvatosan vezetek, és elindultunk. A Wartburg kicsit leamortizálódott hátul, de sokat nem rontott rajta a dolog, leven, hogy eddig sem volt kimondottan szalonautó-állapotban. Na, haladtunk szép lassan, amikor Árpi bejelentette: "Hányni fogok." Sajnos azt elfelejtette hozzátenni, hogy most, azonnal, úgyhogy mire megálltam, már ott volt az ölében a matéria. De jó! Megálltunk, Árpi nagy nehezen levette a gatyáját (a nagy része arra ment), a tiszta részével úgyahogy letörölgette a pólóját és az ülést, és a gatyát bedobta az árokba, mondván, hogy nem bírja elviselni a szagát, majd holnap érte jövünk. Akkor mar elég fáradt voltam, és csak az érdekelt, hogy minél előbb hazajussunk, ezért ráhagytam. Döcögtünk az úton, Árpi egy szál pólóban, mert hogy az eldobott rövidgatya alatt nem volt semmi, én szenvedtem a kormányváltóval, és nem láttam semmit. Gyanítani kezdtem, hogy Árpi nagyapja takarékossági megfontolásokból zseblámpaizzókat szerelt a tompított helyére, mert a lámpánk kb. 20 centire világított el. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy sötét alak mellett húzunk el, akinek világított az egyik keze. Két választás volt: vagy ET mégsem ért haza, és itt telefonál a nagy magyar éjszakában, vagy a közúti ellenőrzés. Féltem, hogy az utóbbi. Sikerült a rendőr után kb. 30 méterrel megállni. Gondolkoztam, hogy visszatolassak-e, de mivel akkor vezettem kormányváltós autót először, ez nem tűnt egyszerűnek. Persze próbálkoztam szorgalmasan, úgyhogy az odaérkező szervet hangos váltórecsegtetéssel fogadtam. Fiatal rendőr volt, próbált laza lenni: "Nem bírunk a lóerőkkel? Száguldozunk, mi? Na, lássuk a papírokat." A helyzet az volt, hogy nekem akkor meg nem volt jogsim. Az autón ugye, nem volt műszaki, és mint kiderült, a forgalmit sikerült ott hagyni Árpi nagyapjánál. Próbáltam a helyzetet finoman, adagolva vázolni, hogy a forgalmi meg van, csak otthon hagytuk, és persze az én jogsimat is, de Árpié itt van, csak ő ivott egy kicsit, és mivel törvénytisztelő fiatalemberek vagyunk, ezért nem akart volán mögé ülni. Pechemre Árpi egy kicsit pontatlanul merte fel a helyzetet, és megszólalt: "F@aszom ma', mér alítottak meg ezek minket?". A rendőr rávilágított Árpira, és visszahőkölt. Mondjuk nem csodalom, mert Árpi úgy nézett ki, mint aki egy különösen perverz szado-mazo orgiáról jön, ahol jól megverték, lehányták, és elvettek a ruháját. De a rendőr visszahajolt, és elkezdte behatóan vizsgálni Árpit. Egyszer csak feláll, és odakiabál a rendőrautóhoz: "Gyere csak, Pista, meg van a vonatos gyerek!". Puff, készen vagyunk. Ezek most keresztüllőnek minket, és elkaparnak az útszéli árokban. Ekkora pechunk nem lehet. Odaért Pista. (Akkora lelógó harcsabajusza volt, hogy meg ebben a helyzetben is majdnem elröhögtem magam.) Benéz, meglátja Árpit: "Hát, ez az Árpi, az X. Y. unokája." Hoppá, itt tényállás van. A rendőr ismeri a nagypapát. Lehet, hogy mégis megússzuk? Elmeséltettek velem, hogy mi történt, röhögtek Árpin, de meg nem engedtek el. A fiatalabb mindenkeppen bosszút akart állni az állomáson elszenvedett sérelmekért. Egy ideig elvitatkoztak a rendőrök, hogy mi legyen, aztán a fiatal visszament a kocsihoz, és elkezdett vadul rádiózni, aztán visszajött: "Na, mehettek." "Téged meg, öcsi, meg ne lássalak meg egyszer jogsi nélkül vezetni, értve vagyok?" Volt köztünk kb. egy év korkülönbség, de valami azt súgta, hogy ezt ne tegyem szóvá. Rendőrök elviharzottak, és mi is elindultunk. Nem akartam elhinni, hogy ennyivel megúsztuk. Hat, nem úsztuk. Mentünk kb. két kilométert, amikor megint kék villogó tűnt fel mögöttünk. Azt hittem, ugyanazok a rendőrök, de nem. Ezek hárman voltak, és mindhárman odajöttek. "Kiszállni a kocsiból!" (Na, ezek sem udvariaskodnak fölöslegesen.) Árpi elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de nem hatotta meg őket. Kiszálltunk. "Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit volt tenni, megcsináltuk. Ekkor elment mellettünk egy turistabusz. Mivel a rendőrautónak égett a lámpája, és ránk világított, elég jól látszottunk. El tudom képzelni, mit gondoltak a buszon lévők, amikor látták Árpit világító fehér seggel egy rendőrautóra hajolni. Egy darabig elröhögtek rajtunk a rendőrök, aztán elengedtek. Ekkor értettem meg, hogy a fiatal rendőr szolt a többieknek, és valószínűleg a Balaton összes rendőre ránk vadászik, hogy Árpin röhögjenek. Négyszer állítottak meg. Egy rendőr le is fényképezte, mondván lesz min röhögnie öreg napjaiban. Nagy nehezen hazaértünk, és én megfogadtam (sokadszor), hogy Árpit kerülni fogom a jövőben, de persze nem tartottam be.

(Folyt. kov.)

M.



A fenti történetet homerx (IRC/#magyar) küldte e-mailben. Köszönet érte! Ha van olyan történetet, amit szeretnél itt viszontlátni, küld el nekem
e-mial-ben!


FŐOLDAL