Árpi és az autó I. rész



Ez régebben történt, meg nem volt meg a Senator, csak egy szakadt Ladára futotta. Abból is csak olyanra, ami annyira rozsdás volt, hogy nem lehetett tudni, mikor hullik ki alóla. Mindig azt vártam, hogy egyszer kiszakad az alja, és úgy fogja hajtani, mint Flintstone a járgányát. Műszaki persze évek óta nem volt rajta, így csak a szerencsén múlt, hogy mikor bukik le. Persze, ez sem lehetett olyan, mint az átlag, ezért volt itt is optikai tuning ezerrel. Ekkoriban Árpi meg nem rendelkezett jelentős tőkével (vagyona gyakorlatilag a szétesőfélben lévő Ladából, 2 farmerból és néhány pólóból állt), ezért nagyreszt leleménnyel kellett pótolni a hiányzó anyagiakat. Hat, leleményben nem volt hiány. Felkerültek ugye az alap dolgok: rókafarok, műszőr kormányborítás, aprópénztartó, halálfejes váltógomb, órás visszapillantó (sajnos csak egy törötthöz tudott hozzájutni, de lényeg, hogy óra volt benne), "multifunkciós műszer", ami egy hőmérő, iránytű és óra mahagoniutánzat keretbe foglalt kombinációja volt, és itt ki is merültek nagyjából az anyagi lehetőségei. Ekkor jöttek a segítőkész barátok, akik első hallásra kicsit furcsállották Árpi kéréseit, de aztán a hecc kedvéért megcsinálták, amit kert. Első lépés volt a műszerfal. Látta egy újságban, hogy egy sportkocsinak polírozott alumínium borítás volt a műszerei körül, és hat persze, hogy neki is kellett. Miután kiengedtek az ügyeletről, ahová a sorjás alumíniumlemez által szétvágott tenyerével ment kötözésre, új ötlettel állt elő: alufólia lesz a megoldás. Finoman megemlítettem neki, hogy az nem túl strapabíró, meg gyűrődik is, de nem hallgatott ram. Egyik haverja szüleinek volt egy Apisz szerű boltjuk, és onnan szereztek vagy harminc tubus Technokol Rapidot, és kiadta az ukázt a haverjainak, hogy mindenki csenje el otthonról az alufóliát. Mikor elég sok összegyűlt, megkezdődött a ragasztás. Én csak a végére értem oda, hat, mit mondjak, nem volt egy semmi látvány. Először is totál meghülyültek a ragasztó gőzétől, mert zárt garázsban csináltak. Mikor odaértem, sejtettem, hogy gaz lesz, mert méterekről olyan szaga volt a garázsnak, mint egy festékgyárnak. Árpi csak ennyit tudott hozzáfűzni az eseményekhez: "hehehe". Meg néha azt is, hogy "atom lett, hehe". Ültek a haverjával a garázs betonján, mint két marhatök a mezőn, néztek maguk elé, és vigyorogtak. Megnéztem az autót. Nem volt semmi. Láthatólag jobbról kezdtek a mutatványt, mert ott meg ollóval voltak vágva a darabok, de gondolom, közben hatott a ragasztó, és mire a kilométeróráig jutottak, mar annyira zizik voltak, hogy azt is beragasztottak. Be volt ragasztva a kormány, a sebességváltó, a szellőzők, a bal oldali ablak fele, a bal ajtókárpit, egy kicsit mindkét ülés, és úgy általában csöpögött minden a ragasztótól. Az elején még odafigyeltek rá, és próbálták kisimítani a fóliát, de a végén persze ilyen apróságokkal nem törődtek, és ettől az autó úgy nézett ki, mintha Bádogember vezette volna, aki egy szörnyű balesetben széttrancsírozódott. Kivonszoltam őket a levegőre, és akkor vettem észre, hogy a napsütésben csillog a fejük és a ruhájuk, mint Szűcs Judit fénykorában, diszkó-királynőként. Csak rajuk nem üveggyöngy volt varrva, hanem sikeresen magukra ragasztottak a levágott, lehullott alufóliadarabokat. Néztek rám kitágult pupillával, teljesen megzavarodva a fénytől, és szemkápráztatóan csillogtak. Olyanok voltak, mint két szerencsétlenül járt ufó, akik nem tudjak hol landoltak. Másnap kapartunk. Harmadnap is. A negyedik napon beláttuk, hogy a Technokol az erősebb. Árpi kicsit elkeseredett, mert a műszerfal enyhen szólva furán nézett ki, az itt-ott feltépett alufóliával, ezért gyorsan újabb csinosítás után kellett nézni. Jött a szárny. Egy igazi szárny, ugye elég komoly pénzekbe került volna, ezért maradt a szögvas, két rúdra hegesztve, amikre menet volt vágva. Fúrtunk két lukat a csomagtartón, átdugtuk a rudakat, csavar fent, lent, és készen volt a "szárny". Árpinak baromian tetszett, és megsértődött, amikor a "Na, milyen?" kérdésre én azt mondtam, hogy "Legalább van egy alkatrész, ami nem rohad". Egy volt a probléma, le kellett festeni. Neolux nem jó, mert nem tartós. Mivel fessük? Árpi azt mondta, hogy olvasta valahol, hogy az apróbb hibákat koromlakkal szoktak javítani, mert az hasonló az autófestékhez. Próbáltam felhívni a figyelmet arra az apróságra, hogy ez nem apróbb hiba, hanem egy bazi nagy vasdarab, aminek befestéséhez jó sok körömlakk kell, de nem érdekelte ("Majd felhígítjuk"), irány a "butik". Akkoriban meg nem nagyon vettek a pasik (mi meg inkább, fiúk) körömlakkot nőknek, úgyhogy furcsán néztek, amikor eladtuk, hogy piros körömlakkot szeretnénk. Mondtam Árpinak, hogy én azt hallottam, hogy a koromlakk másképpen néz ki felkenve, mint az üvegben, ezért ki kéne próbálni, mielőtt megvesszük. Ezt nem kellett volna mondanom. Amikor az eladónő nem nézett oda, Árpi suttyomban kinyitotta az összes piros és bordó koromlakkot, és minden körmére festett egy-egy pöttyöt. Kijöttünk az üzletből, és megpróbáltuk kitalálni, melyik szín illik az autóhoz. Eléggé belefeledkeztünk a dologba, mert arra eszméltünk, hogy egész szép nézőseregünk lett. Akkor jöttem rá, hogy állok egy női butik előtt, nézem, ahogy a haverom a kifestett körmeit próbálgatja, hogy melyik megy a kocsijához, és közben arról vitatkozunk, hogy melyik a szebb szín. Árpi ügyesen feltalálta magát: "Csak a szárnyamra kell." Na, ettől kitört a röhögés. Megvártuk, amíg eloszlik a tömeg, visszamentunk, és megvettunk 1, azaz egy darab lakkot. Sikerült kunyerálnunk egy lánytól körömlakklemosót, és felhígítottuk a lakkot. Szép rózsaszín lett. Reméltem, hogy nem festünk vele, de festettünk. A "szarny"-at ettől kezdve egy foltos, rózsaszín szögvas képezte (a la Barbie mobil). Ja, a lényeg, amiért az egész cécó volt: Árpi a fagyis lányt akarta elkápráztatni a csodajárgánnyal. A lánynak ugyan egy másik pasi tetszett az I-es Golfjával, de Árpi úgy gondolta, hogy egy full extrás Lada mégiscsak imponálóbb egy fapados Golfnál. Egy dolog volt hatra, a kipufogó. Árpi szerzett egy vascsövet, ami szerinte kitűnő kipufogó lett volna. Én, mikor megfogtam a csövet, és ereztem, milyen baromi nehéz, gondoltam, hogy baj lesz, de nem szóltam, mert tudtam, úgyis hiába. Elmentünk valami lakatos haverjához, aki kiröhögött minket, és elküldött a fenébe. Árpi bedühödött, és "Na, akkor majd én!" felkiáltással előszedte a forrasztópákáját, hogy majd azzal. Ráhagytam. Egy fel kilo ónnal ráforrasztotta a csövet, és elindultunk becserkészni a leányzót. Az első ötven méter után lejött a cső, és elkezdett zörögni. A második ötven méter után az ősrégi kipufogó megadta magát, és leszakadt mindenestül. Sebaj, így úgyis jobb hangja van, kipufogó be a hátsó ülésre, gyerünk tovább. A fagyizó előtt pár száz méterrel megálltunk, és Árpi előállt a haditervvel. Én előremegyek gyalog, kihívom a lányt a fagyisbódébó, és szóval tartom, amíg Árpi meg nem érkezik. Úgy tervezte, hogy odafarol majd a lány elé az autóval, és elviszi egy köre ("Hogy lássa, mi az élet."). Kérdeztem tőle, hogy ezt a farolás dolgot próbálta-e már Mondta, hogy nem, de nem lehet nagy dolog. Én biztos, ami biztos alapon kinéztem magamnak egy villanyoszlopot fedezéknek, és elindultam. Odaértem. "Szia, gyere ki egy kicsit, légyszi.", "Most nem lehet, sokan vannak." (Hoppá, erre nem számítottunk.) "De valami nagyon fontosat akarok mondani.", "Mondd el itt, nem mehetek ki." Közben hallottam, hogy Árpi közeleg. Ezt egyébként mindenki hallotta, mert kipufogó nem lévén, az autónak olyan hangja volt, mint egy Zetor traktornak, amikor elakad a szántasban. "De gyere ki, mert..." Itt tartottam, amikor baromi nagy fékcsikorgás, egy reccsenés és csörömpölés, majd csend. Árpi megjött. Féltem hátranézni, mert azt hittem letarolta a fél utcát, de nem. Csak éppen az autó felig az árokban volt. Árpi próbált úgy tenni, mint aki direkt így akarta az egész mutatványt, de nem volt túl meggyőző. Mar csak azért sem, mert az egyik kerek elég furán állt. Mondhatni kitört. Árpi gyorsan kiugrott az autóból, és jött a fagyisbódéhoz. Nem vette észre a kereket, mert a másik oldalon volt. Erezte, hogy furán áll az autó, de gondolta, majd csak kijön az árokból (ezt később mesélte). Elkezdtek beszélgetni, és csodák csodája, a lány levette a kötényét, és elindultak az autóhoz. Árpi meglátta a kereket. Sápadtan beült. Ült... Meg mindig ült... "Na, megyünk?" - kérdezte a lány. "Ja, csak előbb nézd meg, milyen franko a műszerfal. Klassz, nem?" (Itt kezdtem el röhögni.) Lány szétnéz a foszladozó alufólián: "Oooo, aha, klassz. Nem megyünk?" "A, meg nem, majd később. De hallgasd, milyen hangja van." Beindítja (harmadszorra sikerül), gázpedál pumpálása. Lány: "Jézusom, megsüketülök. Inkább menjünk, mert mindjárt vissza kell mennem." "Menjünk inkább később, most csak dumáljunk." - próbálta Árpi elkerülni az elkerülhetetlennek látszót. "De hülye vagy, ezért hivatal ki, hogy most nem is viszel egy kort?!" Árpi ettől bepöccent, és szerencsétlen lányra zúdította az elmúlt napok összes kudarcát (persze ordítva): "Nem megyünk, b*meg, mert kitört az a kib... kerek, és különben is, elegem van, hogy meg mindig tiszta lakk a körmöm, még a tököm is ragasztós lett, ez a rohadt fólia meg nem jön le... " Idáig hallottam, mert itt mar sírtam a röhögéstől. Innentől már nem olyan érdekes a történet. Jött egy rendőrautó, igazoltatás, kiderült hogy nincs műszaki, szülők felivása, büntetés kilátásba helyezése, amit valami ismerős egy üveg piáért elsimított, a szülők szörnyülködtek, később röhögtek. Az érdekes a dologban, hogy évekkel később Árpi nem mint élete mélypontját emlegette, ahogy ült felig egy árokba borulva álmai nőjével, és nem tudott elindulni, hanem ezt mondta: "Tudjatok, ha akkor 5 centivel eltekerem a kormányt, meg lett volna a buxa." Hat, igen, sok múlik néha öt centin. Gondoljatok erre, miközben (néha) vadul tekergetitek ide-oda a kormányt.

M.



A fenti történetet homerx (IRC/#magyar) küldte e-mailben. Köszönet érte! Ha van olyan történetet, amit szeretnél itt viszontlátni, küld el nekem
e-mial-ben!


FŐOLDAL